Prológus

" Az egyetemet végeredményben én is csak úgy tekintettem, mint néhány évi haladékot. 

Időt nyerni, mielőtt felnőtt leszek. "

Szerb Antal

~ Florence Mia Collins ~

Hat órakor az ébresztőm kellemetlen hangjára ébredek, amelyre már oly rég nem volt példa. A nyári szünet alatt nem volt miért korán kelnem és már annyira megszoktam hogy most gyakorlatilag fizikai fájdalom hogy fel kell kelnem. Kezemmel kinyúlok, s kissé nyűgösen csapom le, hogy végre elhallgasson az idegesítő hang. Hátamra fordulok, majd végül erőt veszek magamon. Kimászok az ágyból, ahonnan egyenesen a fürdőszobába igyekezek. Gyors zuhany után felveszem a mára kikészített ruhámat, ami már az egyetlen ami a szobában van hiszen tegnap mindent becsomagoltam, hogy ma már ne kelljen ezzel bajlódnom. Indulásra készen állok. Ahogyan elhagyom a szobámat, tisztán hallom a földszintről felszűrődő zajokat, amelyek arra utalnak, hogy a nagyi már a konyhában tevékenykedik és Liza is ébren van. Különleges a mai nap, hiszen ma költözöm be a kollégiumba. Az út hosszú lesz, öt óra autóval de a nagyapám ragaszkodott hozzá hogy ő visz el, nekem pedig nem volt szívem nemet mondani. A nagyszüleim már öt éve gondoskodnak rólam és a húgomról Lizaról. A szüleink autóbalesetben haltak meg ami után ide kerültünk az apai nagyszüleinkhez. - Flor! - hallom a húgom hangját. - Megyek! - sietek le a lépcsőn egyenesen a konyhába ahol megható látvány fogad. A nagyapám az asztalnál reggelizik és közben szokásához hűen a mai újságot lapozgatja, míg a nagyi éppen különböző ételeket dobozol, valószínűleg nekem, Liza pedig elszántan segít neki. - Ti meg mit csináltok? - sétálok közelebb mosolyogva. - Jó reggelt drágám. Neked pakolok. - közli a nagyi. - De...nem kellett volna. Nem tudom hová tenni. A kollégiumban nem lesz hűtőm meg konyha sem. - emlékeztetem, hiszen csak egy szobám lesz és a menzán lesz mindig reggeli, ebéd és vacsora. - Akkor majd nem tárolod sokáig. Adj belőle az osztálytársaidnak is. - nagyi a tőle megszokott kedvességgel beszél. - Senkit nem ismerek ott. - sóhajtok fel. - A hazai étel remek kezdete egy új barátságnak. - nevet fel és én vele együtt nevetek. Szeretem hogy ennyire gondoskodó és hálás vagyok nekik mindenért amit értem tesznek. Nekik köszönhetek mindent, azt is hogy egyetemre járhatok. Nélkülük valószínűleg most sehol sem lennék. - Én mikor mehetek egyetemre? - Liza szakítja meg a gondolataimat miközben a hátamra csimpaszkodik. Nevetve nyúlok a lábaiért és a derekamra fonom őket miközben ő  is kacag. - Az még nem most lesz húgi. - csóválom a fejem. - Mikor lesz? - faggat tovább. - Tíz év sőt...tizenegy. - adom meg neki a választ amire ennyire kíváncsi. - Hűha! - tátva marad a szája és ez ismét nevetésre késztet. - Hiányozni fogok? - újab kérdéssel bombáz. - Persze hogy hiányozni fogsz. - ölelem magamhoz, hiszen valóban így van. Ő és én elválaszthatatlanok vagyunk. Liza a mini én. Mindig ezt szoktam neki mondani, mert annyira hasonlít rám hogy az már kész genetikai csodának számít. - Szeretlek Flor! - hatalmas puszit nyom az arcomra. - Én is szeretlek Liza. - puszilom meg a homlokát majd leteszem. - Papa mikor indulunk? - fordulok ezúttal a nagyapámhoz. - Fél óra múlva el kellene indulnunk. Ha minden jól megy akkor délre ott vagyunk és akkor még én is haza érek sötétedés előtt. Tudod hogy már nem látok jól a sötétben. - mosolyog rám. - Nem lett volna szükség rá hogy elvigyél. - sóhajtok fel. - Én akarom az unokámat elvinni az egyetemre ahol megalapozza a jövőjét. - lassan feláll és leteszi az újságot. - Rendben. - bólintok. - Remélem büszkék lesztek rám. - mondom komolyan. - Oh drágám. Mi már most is büszkék vagyunk rád. - a nagyi szólal meg ismét és ez nekem sokat jelent. - Én is büszke vagyok rád. - Liza egyetértően bólogat. - Köszi húgi. - mosolygok rá. - Megyek lehozom a bőröndöket és bepakolok az autóba. - mondom és közben már a lépcső felé sietek. - Segítek. - Liza fut utánam. Persze egyik bőröndöt sem hagyom hogy cipelje, hiszen mindegyik nehéz és nem akarom hogy Lizanak baja essen, de miközben én kettesével lehordom őket Liza lelkesen csacsog és ez megmosolyogtat. Jól esik hogy még egy kicsit vele lehetek. Ha megkezdődik a tanév nem mostanában lesz alkalmam látni őt, ami talán a legnehezebb lesz az egészben. - Minden nap felhívlak. Rendben? - kérdezem már a kapuban búcsúzkodva. - Megígéred? - könnyes szemekkel néz fel rám. - Ígérem. - bólogatok és újra magamhoz ölelem. - Vigyázz a nagyiékra. - suttogom neki. - Vigyázok. - feleli azonnal. - És segíts a nagyinak. Oké? - beszélek hozzá tovább. - Segíteni fogok. - esküszik de anélkül is tudom hogy így lesz, mert ismerem őt, eddig is mindig szorgalmas és jól nevelt volt, így tudom hogy itthon minden rendben lesz. A könnyeimmel küzdve utolsó búcsút veszek a húgomtól és a nagyitól is majd beülök a kocsiba az anyós ülésre és indulunk is. - Nem lesz semmi baj. Ne aggódj Liza miatt. - nagyapám vonja magára a figyelmem már út közben. - Tudom, de nehéz itt hagyni. - törölgetem a könnyeimet. - Majd meglátogatunk. - mosolyog rám bíztatóan. - Köszönök mindent, neked és a nagyinak is. Mindent megfogok tenni azért hogy elégedettek legyetek velem. - mondom határozottan. A hála amit irántuk érzek és a mérhetetlen szeretet miatt, mindig is azon voltam hogy mindent úgy csináljak hogy büszkék lehessenek rám. - Az unokám vagy Flor, nem tudsz olyat tenni amivel csalódást okoznál. - feleli mosolyogva. - De kérni is szeretnék valamit. - folytatja. - Mit? - kérdezem kíváncsian. - Azt akarom hogy élj egy kicsit. - sóhajt fel. 

- Öt éve mást sem teszel csak tanulsz, a húgoddal és velünk foglalkozol és közben elfelejtettél élni. Szeretném ha az egyetemi éveid alatt csak magaddal törődnél. Szórakozz és szerezz barátokat. Rossz volt látni hogy itt magányos voltál. Szabadulj fel egy kicsit. - csendben hallgatom amit mond és meglepnek a szavai. - Azért megyek egyetemre hogy tanuljak. - nézek rá kedvesen. - Természetesen a tanulás fontos, de te okos lány vagy Flor, nem aggódom a jegyeid miatt. Annál inkább félek hogy majd ott is magadba zárkózol és egyedül leszel. Hidd el hogy büszkék vagyunk rád és tudom hogy a szüleid is azok lennének. Nem kell már semmit sem bizonyítanod nekünk. - mosolyog. - Rendben. Igyekezni fogok. - bólogatok. - De ne azért tedd mert ezt kértem. - pillant rám majd vissza az útra. - Megpróbálok lazább lenni. - ígérem meg és az út hátralevő részében a terveimről beszélgetünk és arról hogy milyen is lesz az egyetem. A kellemes beszélgetésnek köszönhetően hamar eltelik az öt óra és bekanyarodunk a kollégium parkolójába. - Viszem a dobozokat. - nagypapa igyekszik segíteni míg én a bőröndöket húzom magam után. - Melyik lesz a te szobád? - kérdezi már a folyosón keresgélve. - A levélben az állt hogy a C szárny 21-es szoba lesz az enyém és csak egy szobatársam lesz elvileg. - sétálok mellette és szerencsére hamar meg is találjuk a szobámat ami még üresen áll. - Úgy tűnik a szobatársad még nem költözött be. - szólal meg miközben leteszi a dobozokat. - Nem is baj. Legalább nyugodtan el tudom pakolni a holmimat. - vonom meg a vállam. - De te nyugodtan menj. Sötétedés előtt érj haza papa és vigyázz az úton. - ölelem magamhoz amit viszonoz is. - Te is vigyázz magadra. - mondja elérzékenyülve, érzem rajta hogy nehezen hagy itt de végül megteszi. - Szeretlek. - integetek utána, majd amikor elment én a böröndjeim és a dobozaim tartalmát kezdem kipakolni hogy a szoba rám eső részét kicsit otthonosabbá tegyem...