47. Rész: Shelter

Zene: Jessie Ware - Alone

~ Florence Mia Collins ~

Az éjszaka közepén felszálltam az első vonatra ami Portlandbe indult, úgy ahogy eljöttem Liatól már haza sem mentem, nem akartam Harryt látni, így az otthoni melegítőm van rajtam, a csizmáim és a kabátom, meg persze a pénztárcám az irataimmal azok nélkül soha nem megyek sehova és mindig a kabátomban tartom. Minden holmim Harry lakásán maradt, de már az sem érdekel csak az hogy végre haza érjek. Szükségem van a családomra. Hajnali fél négyet üt az óra amikor a vonat állomástól bérelt taxim kitesz a házunk előtt. Fizetek majd felsétálok a verandán. A házban sötét van ami nem meglepő tekintve hogy éjjel van. Önzőség talán csak így megjelenni itt, de a szívem és a lelkem is segítségért kiált. Megnyomom a csengőt aminek a hangja betölti a néma csendet. Látom ahogy a nagyszüleim hálószobájában felgyullad a fény és mozgást hallok bentről majd ahogy kinyílik előttem a bejárati ajtó a nagyapámmal találom szemben magam. Tekintete álmos, de azonnal éberré válik amikor felismer. - Flor? Te vagy az? - elém lép és az arcomat fürkészi, ide felé utazva is sokat sírtam így kizártnak tartom hogy ne vegye észre hogy mennyire pocsékul vagyok. - Mi történt? - hirtelen ölel magához és behúz a házba ahol kellemesen érint a meleg a kinti zord idő után. - Nagyon nagy a baj papa. - nézek a szemeibe és újra sírás fojtogat, azonban ezúttal már a szégyen érzetem is eluralkodik rajtam. - Gyere a konyhába főzök neked teát. - az említett helységbe vezet, de nem sokáig maradunk kettesben mert a nagyi is megjelenik. - Édesem, hogy kerülsz te ide ilyenkor? - aggódva simítja a kezét az arcomra. - Nem tudtam hová mehetnék. - sírok fel újra. - Annyira szégyenlem magam és tudom hogy csalódni fogtok bennem, azt is megértem ha ezek után kitagadtok. - hadarom kétségbe esetten. - De tudnotok kell hogy nem akartam hogy így legyen, nem akartam szégyent hozni rátok. Én annyira szeretlek titeket. - megállás nélkül zokogok. - Istenem Flor, mi történt veled? - a nagyapám a mellettem lévő székre rogy, az arca szomorú és aggodalommal teli míg a nagyi sírva fakad és úgy ölel magához. - Én ugyan az vagyok, én ugyan az a lány vagyok. - teljesen széthullok előttük de ez az egy amit nem szégyenlek jelen pillanatban, mert ők azok az emberek akik előtt minden gyengeségemet felvállalhatom. - Nem tudsz olyat mondani ami miatt kevésbé szeretnénk. - a nagyapám hangja elcsuklik és tudom hogy ő is elérzékenyült, azt hiszem a kiborulásom volt rájuk ilyen hatással, sőt biztos. - Terhes vagyok. - suttogom végül, nem merem hangosan kimondani, túlságosan félek a következményektől. A konyhában hirtelen néma csend uralkodik amit csak az én szipogásom zavar meg. Percek telnek el, egyikük sem szól majd végül a nagyapám nagyot sóhajt. - Jól van kislányom, megoldjuk. - halványan elmosolyodik. - Persze hogy megoldjuk. - ért egyet a nagyi is. - De hogyan? - nyögök fel fájdalmasan miközben egy részem örül is annak hogy támogatnak és nem zavarnak el. - Harry szerintem azt akarja hogy a terhesség megszakítás mellett döntsek. - jegyzem meg halkan. - Hát akkor nem az lesz amit Harry akar. Te vagy ennek a gyereknek az anyja, én pedig nem hagyom hogy a dédunokámnak baja essen. - a nagyapám határozottan áll fel és úgy néz le rám. - De papa gondolj csak bele...ha megszülöm, abba kell hagynom a tanulmányaimat, nem lesz belőlem semmi és ti sem éltek örökké mindig azt mondod, ha valami történik veletek hogyan gondoskodok majd rólatok vagy Lizáról? Ő is még csak hét éves. - próbálok valami megfelelő tervet kieszelni a jövőmre nézve de semmi használható nem jut eszembe. - Komolyan azt hiszed édesem hogy mi nem készültünk fel a legrosszabbra is? - a nagyi nevet fel. - Tisztában vagyunk azzal hogy öregek vagyunk. - teszi hozzá hasonló hangnemben. - Nem értelek. - csóválom a fejem. 

- Gondoskodtunk róla hogy ha történik velünk valami akkor te és Liza akkor se szenvedjetek hiányt semmiben. Évek óta teszünk félre nektek pénzt, mindegyikőtöknek külön-külön ami már szépen meggyarapodott, arról nem is beszélve hogy a szüleitek vagyona is el van különítve nektek a szükséges időkre. Nem áll meg a világ mert teherbe estél és ez nem is jelenti azt sem hogy nem lesz belőled semmi. Ezt a tanévet még be tudod fejezni, aztán utána kitalálunk valamit. Befejezed levelezőn az iskolát. Flor drágám ne tekintsd a gyermeked születését a saját életed végének. - mondja a nagyi és én teljesen ledöbbenek. - De ti...hogyan? - nem tudom mit is akarok kérdezni pontosan. - Flor, az életemet adnám érted és Lizaért, nem hihetted hogy egy ilyen fontos pillanatban mint amit most átélsz magadra hagylak. - a nagyapám érzelgősen beszél de a szívemet melengeti minden szava. - Annyira szeretlek titeket. - könnyes tekintettel nézek először a nagyapámra majd a nagyira. - Mi is szeretünk édesem. De most pihenj le, hosszú út áll mögötted. - a nagyi simogatja a hajam ahogy régen és ez megnyugtat. - Rendben. - bólintok és ahogy felállok át is ölelem őket. Csak rájuk volt szükségem ahhoz hogy meghozzam a döntésem. Akarom ezt a gyereket, Harryvel vagy nélküle. - Jó éjt szívem. -  a nagyi puszit ad és én elindulok az emeletre, először a régi szobámba akarok menni, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve Liza szobájába nyitok be. Elmosolyodom ahogy a békésen alvó húgom arcára nézek. Halkan osonok be a szobájába, leveszem a cipőm és a pulóverom majd lassan bebújok mellé az ágyba. - Flor? - álmoskás hangon pislog rám. - Szia manó. - mosolygok rá. - Hiányoztál. - azonnal a nyakamba mászik. - Te is nekem. - gyengéd puszit nyomok az arcára. - Aludjunk, reggel beszélgetünk. Rendben? - cirógatom a haját. - Rendben. - egyezik bele és szinte azonnal vissza is merül az álmaiba miközben szorosan bújik hozzám, de nem bánom mert a testvérem közelsége megnyugtat és így én is hamar el tudok aludni...