49. Rész: I Choose You

Zene: Sara Bareilles - Gravity

Három nappal később...   

~ Florence Mia Collins ~

Egész éjjel csak forgolódtam akár csak az elmúlt három éjszaka során is, egyszerűen nem tudok aludni amióta Harry nincs velem és főleg azóta hogy utoljára beszéltem vele telefonon. A kialvatlanségomnak köszönhetően reggel fáradtan ébredek. Karácsony reggele van, de még túl korán, hiszen Liza még biztosan alszik különben már itt sikítana a fülembe hogy nyissuk ki az ajándékokat. Az éjjeliszekrényemen heverő telefonomra pillantok ami a megérzésemet igazolja, reggel hat óra, azonban úgy döntök hogy felkelek, egyrészt mert már úgy sem tudnék aludni, másrészt azért mert hangokat hallok lentről, a nagyi már biztos a konyhában sürög forog én pedig segíteni akarok neki, ezért így pizsamában indulok el le a lépcsőn, de amikor leérek, nem várt hang üti meg a fülem. Hirtelen és még időben húzódom vissza a válaszfal takarásába így senki nem vesz észre. - Kérem önöket. - Harry szinte könyörög a nagyszüleimnek a nappaliban. - Miért jöttél ide? - a nagyapám kimért és határozott vele szemben. - Szeretem az unokáját uram. Amióta elhagyott nem tudok aludni sem. - Harry hangja meggyötört és ez még inkább elszomorít. - Ide figyeljen fiatalember. - a nagyi indulatosan szólal fel. - Az unokám az éjszaka közepén érkezett meg hozzánk, tél közepén, átfagyva, terhesen és legfőképpen összetört szívvel, amit te törtél össze. Azt hogy elhagyott csak magadnak köszönheted. - a nagyit így és ilyen hangnemben még soha senkivel nem hallottam beszélni, egyrészt jól esik hogy kiáll értem, másrészt elképzelem Harry arcát ahogy mindezt végig hallgatja és a szívem összeszorul. - Egy hülye félreértés miatt. - kiált fel Harry ingerülten. - Az én házamban tisztelettel beszélj. - szól rá a nagyapám. - Mr. Collins és Mrs. Collins. - Harry felsóhajt miközben megszólítja a nagyszüleimet. - Huszonegy éves vagyok még valahol mélyen legbelül én is gyerek...- beszélni kezd. - Flor csak tizennyolc. - teszi hozzá. - Ne akarj meggyőzni arról hogy mi lenne a helyes döntés. - közbe vág a nagyi de a papa elhallgattatja így Harry folytathatja amit elkezdett. - Én csak megijedtem és félek. - lassan fújja ki a levegőt és a hangján érzem hogy ő most valóban megtört és épp úgy szenved mint én. - Fiam. Ő is fél. - a nagyapám hangja ellágyul, azt hiszem megsajnálta Harryt. - Tudom, én csak akkor nem tudtam mit kellene tennem vagy mondanom, de szeretem Flort és azt akarom amit ő. Én csak féltem őt, nem akarom hogy úgy legyen fiatalon anya hogy nem akar az lenni. Nagyon ki volt borulva amikor közölte velem hogy terhes. Nem tudtam mit tegyek mert erre nem voltam felkészülve még most sem vagyok, de nem mondok le róla, egyikükről sem. - Harry olyan határozottan beszél mint még soha. - És mi a magyarázatod a másik lányra? - a nagyi keményebb vele még mindig ellenséges. - Nem én akartam hogy megtegye. Bria elém állt hogy terhes vagyok kell egy kis pénz hogy elintézzem, én pedig tizenkilenc éves fejjel adtam neki. Ismétlem nem én akartam azt sem. - Harry ezt már halkan meséli de minden szavát értem és kezdek rájönni hogy nem lett volna szabad Bria minden szavát elhinnem, mert bár a terhességéről igazat mondott, arról hazudott hogy mi is történt valójában. - Drágám, kérlek hagyj magunkra Harryvel. - a papa a nagyihoz szól, meglep a kérése ahogy szerintem a nagyit is de ennek ellenére teljesíti és a konyhába vonul. - Uram kérem, engedje hogy beszéljek vele. - Harry szinte könyörög amikor kettesben marad a nagyapámmal. - Figyelj rám Harry! Elmondtad hogy félsz, most hallgass meg engem is hogy miért félek én. - komolyan beszél de hallani a saját nagyapám szájából a félelem szót, valami leírhatatlanul fájdalmas. - Hallgatom.  - Harry udvariasan engedi át neki a szót. - Öreg vagyok már és nem leszek se fiatalabb se egészségesebb. Ez csak rosszabb lesz, de nem akarok úgy meghalni hogy nem tudom biztonságban az unokáimat. A feleségem is egyre gyengül. Nem élünk örökké, nem tudjuk a végtelenségig óvni a lányokat. És mindent meg akarok tenni azért hogy amikor eljön az időm Flor és Liza biztonságban maradjanak. - a nagyapám szívbe markolóan beszél, be kell fognoma a szám ahogy elsírom magam hogy nehogy lebukjak előttük. - Mr. Collins én vigyázni akarok Flora és ha úgy alakul akkor természetesen Lizara is. - Harry azonnal reagál. - Egy dolgot meg kell értened fiam. - nagyapa felsóhajt. - Ebben az esetben nem én döntök és nem is a feleségem. Az hogy Flor mit szeretne azt csak ő tudja. De annak a gyereknek apa is kell. Ezt tartsátok szem előtt. - nem mondja ki, de burkoltan áldását adja Harrynek. - Ha nem fogad vissza akkor sem hagyom magára. - jelenti ki Harry és én már zokogok halkan a hallottak túlságosan is megviseltek mindegyik fél részéről. - Pontosan mit tervezel? - tesz fel egy utolsó kérdést a nagyapám. - Feleségül veszem Flort ahogy azt illik és tisztességes férje leszek amíg csak élek. A gyerekünknek pedig jó apja leszek uram. Ezt megígérhetem. - Harry határozott elképzelésekkel érkezett de ahogy nekem úgy a nagyapámnak sem tetszik ahogy fogalmazott és ezt szóvá is teszi. - Azért akarod feleségül venni mert így illik? - kérdezi komolyan. 

- Nem. Azért akarom feleségül venni mert így illik és mert szeretem őt és szeretni fogom most már amíg csak élek és dobog a szívem. - Harry hangja elcsuklik, ez most fordul elő először. Sír?! Teszem fel magamban a kérdést de bár ne tettem volna mert ez csak még inkább kiborít. Nem bírom tovább kilépek a fal takarásából ezzel felfedve magam, könnyes szemekkel nézek a szerelmem szemébe amik csillognak tehát igazam volt, sírt. - Flor, kicsim. - lép felém de én túl sokat hallottam és képtelen vagyok feldolgozni. Kikerülöm őt, a bejárat felé rohanok ahol lekapom a kabátom a fogasról és kirohanok a házból. Csak amikor kiérek az utcára jövök rá hogy pizsamában és benti papucsban vagyok. Azonnal átfagyok, de nem akarok vissza menni, csak futok előre, magam sem tudom hová, csak el. - Flor! Állj meg! - Harry rohan utánam, de nem engedelmeskedek. - Flor! - kiáltja a nevem. - Kérlek! - nem adja fel, sebes léptekkel követ. - Miért jöttél ide? - torpanok meg hirtelen és szembe fordulok vele. - Te is tudod hogy miért. - lenéz rám. - Gyere vissza a házba mert megfázol és a baba is. - átkarol és ahogy kiejti a baba szót minden harci kedvem elhagy. - Érdekel a baba? - bújok az ölelésébe. - Ő és te. - suttogja majd az ölébe emel és elindul velem vissza a ház felé. - Tudok menni. - jegyzem meg halkan. - Igen tudom, de nem szerencsés bokáig érő hóban, a minuszban egy szál pizsamában és papucsban mászkálni. - feleli én pedig nem ellenkezek. Fejem a vállára hajtom és hagyom hogy haza vigyen a nagyszüleim házába...