50. Rész: I'll never let go

Zene: James Arthur - Falling Like The Stars

~ Florence Mia Collins ~

Az ágyamon ülök a takaróm a lábaimon pihen és némán figyelem Harryt aki az ablakomban áll és kifelé nézelődik. Fél órája hozott haza miután elrohantam, pillanatok alatt átfagytam ezért amikor haza értünk egy gyors forró zuhany után meleg ruhába öltöztem. A nagyszüleim szerencsére engedték hogy kettesben legyünk itt fent, de indokolatlan is lenne ha megtiltanák, hiszen ennél terhesebb már aligha lehetnék. - Mikor szólalsz meg? - suttogom mert már idegesít a némasága. - Én már mindent elmondtam. - megfordul és rám néz. - Most te jössz. - teszi hozzá. - Szóval mindent elmondtál? És mi a nagy terv Harry? A házasság? - utalok vissza arra amit nem rég a nagyapámnak mondott. Kegyetlenség tőlem hogy ismét támadok de még mindig nem tudom hogy mi lesz velünk, nem lehetek biztos abban hogy valóban akar engem a babával együtt is. - Tudod mi a baj Flor? - szomorú tekintete az enyémbe mélyed. - Engem vádolsz, támadsz és kételkedsz a szavamban, de közben te vagy az aki minden apró ürügyet megragad hogy eltaszíts magától. Azt mondod nem akarom a gyereket, pedig te vagy az aki nem akar engem ebbe az egészbe. Meddig akarod még játszani a mártírt? Hm? - leül mellém végig higgadtan beszél de érzem minden szavának a súlyát. - Nem akarom hogy évek múlva azt vesd a szememre hogy kényszer voltam csupán a számodra. - lehunyom a szemem hogy visszatartsam a kikívánkozó könnyeimet. Ez az igazság. Félek hogy még ha most azt is mondja hogy minden rendben lesz, idővel megváltozik vagy elérkezünk ahhoz a ponthoz amikor majd azt mondja hogy én tettem tönkre az életét. Feleségül akar venni, de mi van ha pár év múlva közli velem hogy csak a gyerek miatt tette hogy felelősséget vállaljon. Oly sok minden történhet az évek során de az is lehet hogy pár hónapon belül meggondolja magát és akkor én mihez kezdek?! Nem attól félek hogy egyedül maradok a babával, hanem attól hogy elveszítem Harryt. Persze a kettő részben ugyan az, de még is más. Soha nem hittem hogy létezik ilyen mély szerelem mint amit én érzek Harry iránt, de a sors megtréfált és bizonyította hogy van és ez a szerelem most éppen a szemembe néz. - Miért feltételezed rólam a legrosszabbat? - megfogja a kezem és egybe fonja ujjainkat. - Mert ismerem a múltad. - pillantok rá ismét és persze a könnyeim ezzel utat is törnek maguknak. - A múltam már nem számít, mert te vagy a jelenem és ő a jövőnk, a közös jövőnk. - egyik kezét a még lapos hasamra simítja és ezzel végleg eléri hogy ne tudjak megszólalni. Egész testemet zokogás rázza és úgy érzem mintha fojtogatnának, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről. - Meg kell nyugodnod bébi. Ez egyikőtöknek sem tesz jót. - átölel és lágyan cirógatja a hátam miközben megnyugtató szavait suttogja a fülembe. - Nagyon szeretlek kicsim, fogadd el kérlek hogy ez már soha nem is fog megváltozni. - becézget és dédelget, pont úgy ahogy szükségem is van rá. - Én is szeretlek Harry és ne haragudj. - hirtelen mozdulok és ölelem őt magamhoz olyan szorosan amennyire csak tudom. - Nem akarlak elveszíteni. - teszem hozzá teljesen szétesve. - Nem is fogsz bébi. - elhúzódik tőlem, két keze közé fogja az arcom és mélyen a szemembe néz. - Mindent megteszek azért hogy boldog legyél. - jelenti ki. - A boldogságomhoz csak kell hogy itt legyél velem. - a tekintetét fürkészem. - Örökké itt leszek. - lassan hajol közelebb hogy aztán egy gyengéd, szerelmes csókot hintsen ajkaimra. Megnyugszom, ellazulok és most először a héten nem látom olyan tragikusnak a helyzetemet. Harry kell nekem, ő az én gyógyszerem, a mindenem. - A szüleid tudják már? - villámként csap belém a kérdés és azonnal fel is teszem neki. - Igen. - bólint. - Komolyan? Elmondtad nekik? - a meglepettségemet titkolni sem tudnám. - Két napja haza látogattam mert kellett a segítség, a vigasz amit ahogy neked a te családod úgy nekem az enyém adott meg. - mesélni kezd és én figyelek. - Elmondtam nekik hogy terhes vagy és hogy úgy érzem, sőt biztosan tudom hogy én már nem is akarok mást csak téged. Említettem nekik hogy elhagytál mert egy seggfej voltam és Briat is elmondtam. Azt akartam hogy mindenről tudjanak hogy tisztán lássák a helyzetem és úgy tudjanak a helyes útra terelgetni. - tovább beszél és én még mindig nem akarom félbe szakítani. - Lia is velem tartott, ő ott is maradt náluk én pedig onnan jöttem ide. - vonja meg a vállát. - És mit mondtak? - kérdezem félve a választól. - Amit ilyenkor egy család mondhat. - mosolyodik el. - Mindenben számíthatunk rájuk is, amiben tudnak segítenek és támogatnak. Téged pedig látni akarnak. Anya szerintem még örül is titkon hogy fiatal nagymama lesz. - Harry végre elneveti magát és ez rám is jó hatással van. 

- Igen? - kérdezek vissza mosolyogva. - Készülj fel mert szerintem heti szinten a nyakunkra jár majd. - viccelődik tovább. - Örülnék ha így lenne. - vallom be. - De még is hogy képzelted el pontosan a közös életünket hármasban? - érdekel hogy mit szeretne mert nekem semmi konkrét és ésszerű tervem sincs. - Visszamegyünk a lakásunkba, az a miénk és jó helyen van, közel van az egyetem és egyenlőre távolságra vagyunk a szüleimhez, és ide is. Tehát pár órára lesz tőlünk csak a család. Feleségül veszlek még a baba születése előtt. Ami az egyetemet illeti a nagyapád mondta hogy ezt a tanévet még befejezed, én is ezt szeretném. Aztán te halasztasz a baba születése után, otthon leszel vele addig én befejezem az egyetemet és keresek egy állást amit a tanulás mellett is tudok csinálni. Már csak egy évem van vissza ezen kívül és utána minden jó lesz. - Harry sorolja az elképzeléseit és tényleg mindent eltervezett. - Aztán ha lediplomáztam keresek egy jó állást, Jason azt mondta abban tud majd segíteni. Te pedig folytathatod a tanulmányaidat. Neked sem kell feladnod az álmaidat. - lágy csókot hint a homlokomra amire ismét egy mosoly a válaszom, miközben nagyon is tetszik minden amit mondott. - Sajnálom hogy ott hagytalak aznap este. - elérzékenyülve sóhajtok fel mert Harry annyira jó hozzám és minden percben bizonyítja a szerelmét én még is kételkedtem benne, pedig nem lett volna a szabad. - Engedd el a múltat kicsim. Már csak az számít hogy most a karjaimban vagy és szeretjük egymást. - bebújik mellém az ágyamba és én a mellkasára helyezem a fejem miközben szorosan bújok hozzá, ő pedig egyik kezével a hátamat míg a másikkal a kezemet simogatja. - Igen. Csak ez számít. - értek egyet majd lehunyom a pilláimat és végre megnyugszom.