Epilógus

Zene: Lukas Graham - Love Someone

~ Florence Mia Collins ~

Nyolc hónappal később...

- Hazel Grace Styles. - suttogom a kislányom nevét aki békésen alszik a mellkasomon. Egy hónapja született meg és most hogy ő már az életem része biztosan állíthatom hogy a létezéséig nem ismertem az igazi, feltétel nélküli szeretet. Amikor először a karomban tartottam olyan érzelmek szabadultak el bennem amik már talán nem is e világiak. Még csak délután öt óra van de mi már az ágyban lustálkodva várjuk Harryt haza. Általában mindig ilyenkor ér haza. - Apu mindjárt itthon lesz. - mosolyogva nézem ahogy Hazel csak cuppog és mélyen alszik, mintha nem is hozzá beszélnék. - Megjöttem bébi. - hallom meg végül Harry hangját, halkan beszél és ugyan olyan csendben is lép be a hálónkba mintha tudná hogy a lányunk úgy alszik mint a bunda. - Nézd milyen édes. - nézek fel Harryre csillogó szemekkel. - Talán a saját ágyában kényelmesebb lenne neki, nem gondolod? - leül az ágy szélére és megcirógatja Hazel arcát. - Tudom, de képtelenség betelni vele. - jegyzem meg halkan. - Hát igen, ő a legtökéletesebb ezen a világon. - Harry egyet ért velem és csókot hint a homlokomra. - Szerintem is. - bólogatok elérzékenyülve. Már eltelt egy hónap amióta világra hoztam, de a hormonjaim még mindig nem stabilak, konkrétan bármin képes vagyok sírva fakadni ami vele kapcsolatos. Talán ez a túlcsorduló szeretet jele...

Másfél évvel később...

Nézem ahogy Harry a lányunkat tanítja gitározni, ami persze még egyértelműen korai és esélytelen, hiszen Hazel még túl kicsi, épp csak másfél éves, de Harry olyan lelkes hogy öröm nézni. Betartotta az ígéretét, még Hazel születése előtt feleségül vett, aztán ő befejezte az egyetemet míg én otthon voltam a kislányunkkal mostanra pedig Harry egy cégnél dolgozik amit meglepően szeret is és jól is érzi magát ott. Ami engem illet nem rég elkezdtem ismét a tanulást, de nehezebb visszarázódni mint hittem, főleg úgy hogy nem szívesen hagyom Hazelt magára egy percre sem, persze nincs egyedül a szó szoros értelmében soha, de ha tanulok vagy bemegyek az egyetemre akkor csak rá tudok gondolni és minden percben hiányzik, így pedig nehéz a tanulásra koncentrálni. - Azt hiszem indulnunk kellene. A szüleid már biztos várnak. - szólalok meg Harrynek címezve a szavaimat. Tegnap érkeztünk Boiseba hogy kicsit Harry szüleivel legyünk és most éppen annál a tónál üldögélünk ahol Harry és én fürödtünk alig több mint két évvel ezelőtt. Az emlékeket pedig még mindig szeretettel őrzöm magamban. - Mehetünk kicsim. - feláll és ölébe veszi Hazelt. - Jó móka volt igaz hercegnő? - puszit nyom Hazel arcára aki erre csak felkacag...

Három évvel később...

- Papa, bejöhetek? - kopogtatok a kórházi szoba ajtaján. - Gyere csak. - szeretettel hív be és én próbálok mosolyt erőltetni az arcomra. - Egyedül jöttél? - mögém néz, azt várva hogy talán Harry és Hazel is velem van, ám ezúttal egyedül érkeztem. - Igen, de ők is velem jöttek. Holnap meglátogatnak ők is ígérem. - leülök az ágya szélére és megfogom a kezét ami most hideg és gyenge. - Megijesztettél minket. - könnyes szemekkel nézek rá. Tegnap hívtak a kórházból hogy szívinfarktussal szállították be, Harry és én azonnal rohantunk ide Portlandbe hogy vele legyünk, de ma egyedül akartam jönni hozzá így Harry a családi házban maradt Lizaval és a kislányunkkal. - Ez a régi ketyegő rosszalkodik csak. - utal a szívére. - Papa. - sóhajtok fel. - Amióta a nagymamád egyedül hagyott, a szívem nem a régi. - elcsuklik a hangja. A nagyi egy éve halt meg váratlanul és azóta is érzékeny téma ez mindegyikünk számára és azt hiszem amíg élünk cipeljük is majd a halála okozta űrt. - A nagyi is azt akarná hogy te még élj. - sírva szorongatom a kezét. - Mindig azt hittem hogy majd én halok meg először, úgy is kellett volna lennie mert nekem senki nem mondta meg hogyan éljek nélküle. - elsírja magát, a nagyi temetésén láttam utoljára ilyen állapotban. - Sajnálom papa, de nekünk még szükségünk van rád. - próbálom benne tartani a lelket. - Csak ez tart életben. - közli gyenge hangon...

Két évvel később....

- Gyönyörű vagy Lia. - nézek a legjobb barátnőmre aki egyben a sógornőm is. Amikor kiderült hogy terhes vagyok Hazelel, volt egy csúnya vitám vele, de ahogy akkor Harryvel úgy később Liaval is kibékültünk és mostanra minden a legnagyobb rendben van közöttünk oly annyira hogy ő Hazel keresztanyukája is. - Köszönöm. - mosolyog rám. - Liza hogy van? - érdeklődik. - Kezd helyre zökkenni. - felelem kedvesen. Fél éve végleg lehunyta szemeit a nagyapánk és ez bár engem is megviselt, Liza volt az aki még inkább kiborult. - Érzékeny korban van amúgy is. De minden rendben lesz. - Lia bíztat. Igazat kell adnom neki, Liza már tizennégy éves, kamaszodik és érzékeny minden téren. - Hazel jó hatással van rá. - kezdek mesélni miközben elvégzem az utolsó simításokat Lia ruháján. - Most hogy már Liza is veletek él Hazel sem lesz magányos. - nevet fel Lia. - Na igen, már ő is hét éves. Istenem hogy repül az idő. - sóhajtok fel. - Még mindig kistestvérért kampányol? - Lia feláll és belém karol. - Megőrjít vele. - nevetve adom meg a választ. - Gyere, el ne késs az esküvődről. Ethan már biztosan vár az oltárnál. - kivezetem őt az öltözőből majd le a lépcsőn, az oltár felé vezető út elején azonban átadom őt Jasonek, ő kíséri oltárhoz míg én helyet foglalok Liza, Hazel és Harry mellett a vendégek között...

Négy évvel később...

- Komolyan nem hiszem el hogy egyetemre mész. - elérzékenyülve nézek a húgomra miközben segítek neki csomagolni. - Emlékszel amikor te mentél egyetemre és én megkérdeztem tőled hogy én mikor mehetek? - nevetve idézi fel a kellemes emlékeket. - Igen, azt mondtam neked akkor hogy az még sok idő. - bólogatok. - El is telt azóta sok idő és még több minden történt velünk az évek alatt. Tíz év csak úgy elrepült. - leül az ágyára és látom hogy valami bántja. - Mi a baj? - megfogom a kezét miközben helyet foglalok mellette. - Szeretném ha büszke lennél rám. - tekintetét rám emeli és én hirtelen úgy érzem magam mintha a tükörképemet bámulnám. Pontosan olyan lett mint én és nem csak külsőre hasonlít rám hanem egyek a vágyai és a félelmei is. Én is vágytam rá hogy a nagyszüleink büszkék legyenek rám és tudom hogy nekem pontosan azt kell mondanom Lizanak amit nekem mondtak a nagyiék. - Én már így is büszke vagyok rád. Nagyon. - ölelem magamhoz. - Szeretném ha az egyetemen sok barátot és élményt szereznél. Liza nem kell nekem megfelelned, mert te számomra a tökéletes testvér vagy. Azt akarom hogy élvezd az egyetemi éveidet és legyél boldog. - bíztatom, teljesen őszintén. - Szeretlek. - szinte a nyakamba veti magát és átölel. - Én is szeretlek. - mosolyogok rá. - Előtted az élet, éld meg minden percét. - suttogom, jó tanácsnak szánva. - Ígérem, úgy lesz. - sóhajt fel megkönnyebbülve...

Három hónappal később...

- Szép jó reggelt az én gyönyörű feleségemnek. - Harry ébreszt duruzsoló hangján, miközben bebújik mögém az ágyba és úgy ölel magához. - Minek köszönhetem ezt az ébresztést? - mosolyodom el boldogan. - Ma van a tizedik házassági évfordulónk. - suttogja a fülembe majd lágy csókot hint a nyakamra. - Tudom szívem. - nevetve fordulok felé hogy a szemébe nézhessek. Soha nem felejteném el azt a napot amikor hozzá mentem mert az a nap volt életem egyik legszebb napja. - Olyan hihetetlen hogy már tíz közös év van mögöttünk, de még mindig fiatalok vagyunk. - apró puszikkal halmoz el. Igazat kell neki adnom, hiszen jómagam is még csak huszonnyolc éves vagyok. - Ez a jó abban hogy fiatalon nősültél. - cukkolom és tetszik neki mert nevet. - Életem legjobb döntése volt. - jelenti ki határozottan. - Nekem is. - csókot lopok tőle és hozzá bújok. - Most hogy Liza egyetemre ment, Hazel pedig már iskolába jár, olyan üres a ház. - végig simít a hátamon és tudom mire célozgat. - Szívem azért ne szokj hozzá, ne felejtsd el hogy hat hónapos terhes vagyok. - emlékeztetem vidáman. - Pontosan tudom. - fölém hajol, megcsókol aztán a kissé már kerekedő pocakomra is ad egy puszit. - Még jó hogy kisfiú leszel mert apa már nagyon magányos itt kint három nő elnyomása alatt. - bohóckodik miközben a hasamhoz beszél. - Oh szegény, mindjárt megsajnállak. - nevetek. - Nem kell engem sajnálni, uton van az én harcosom. - egyik keze a hasamra siklik. - Siess. - suttogja. - Harry! - kiáltok fel nevetve az őrültségein. - Szeretlek. - visszamászik hozzám és átölel. - Szeretlek. - felnézek a szemeibe amire már válaszul csak a szerelmes csókját kapom...