26. Rész: All I needs a little love

 " A szerelemhez több kell, nem elég a szép szem, a varázslatos mosoly, a simogató hang. 

De még a finom lélek, a szerető szív sem. 

A szerelemhez nem elég. A szerelemhez több kell. 

Te kellesz. "

Csitáry-Hock Tamás

~ Florence Mia Collins ~

Csend, amiben csak az út távoli autóinak zúgását lehet hallani, miközben egyikünk sem szólal meg, csupán csak bámulunk előre, reménykedve, hogy a másik lesz az első, aki megtöri azt. Leginkább ezzel lehet jellemezni a köztünk beállt helyzetet pillanatokkal az után, hogy kocsiba szálltunk hogy Harry vissza vigyen a kollégiumba. Azt hiszem egyenlőre még mindegyikünknek furcsa kettesben lenni azok után ami közöttünk történt ma reggel. Én zavarban vagyok és érzelmi hullámok gyötörnek és persze kétely. Bátran kijelenthetem hogy megérte várnom az első alkalommal és azt is el mondhatom hogy nem bántam meg, és hogy miért? Nos, mert Harry gyengéd és figyelmes volt velem és persze azért mert azzal tettem meg akit szeretek. A kételyek nem is magam miatt gyötörnek, sokkal inkább Harry miatt. Még mindig nem lehetek biztos abban hogy nem csak erre az egy alkalomra kellettem neki. Azóta nem igazán beszéltünk, ő valószínüleg nem tudja mit mondhatna, én pedig nem merek mondani semmit. Ez a közénk telepedő csend legfőbb oka. - Köszi, hogy haza viszel. - szólalok meg halkan ezzel megtörve a már kínos csendet. - Ez a legkevesebb. - mosolyog rám majd vissza fordul az útra koncentrálva. Ismét némaság uralkodik az autóban és ez már nem is változik, percek múlva a kollégium előtt parkol le és kiszáll, meglepetésemre kinyitja az én oldalamon is az ajtót és én is kiszállok. - Köszi. - zavartan pislogok fel rá. - Figyelj Flor. - láthatóan ő is zavarban van. - Igen? - csillogó szemekkel nézem őt, talán túl feltűnően mert elmosolyodik. - Amit mondtam azt ugye tudod hogy komolyan is gondoltam? - szólal meg ismét. - Aha. - bólogatok, de az igazság az hogy csak remélni merem. - Tényleg meg akarom próbálni veled...tudod kapcsolat meg ilyenek. - neveti el magát. De mielőtt még megszólalhatnék Harry felől megpillantom közeledni Briat, Zaynt és Wadet. - Kiket látnak szemeim. - Wade nevet fel. - Öregem te alaposan elláttad Liam baját. - teszi hozzá röhögve. - Mindig is tudtam hogy te vagy a legerősebb közületek. - Bria nyafog és ahogy mellénk érnek átkarolja Harry derekát és hozzá bújik. - Majd beszélek vele. - Harry lefejti magáról Bria kezeit miközben Liamre utal. - Amúgy mit csináltatok ti ketten? - Wade kérdezi Harryt és rám mutat. - Semmit. - Harry megvonja a vállát. - Csak haza hoztam. Ennyi. - mondja komolyan, az én szívem pedig darabjaira törik. Úgy tűnik ez a kapcsolatosdi már a barátai jelenlétében nem működik, az is lehet hogy szégyenli ha velem látják. És most már bátran kijelenthetem hogy egy címeres ökör vagyok, egy hülye, naív kislány, aki nem volt képes át látni Harry hazugságain. Nyilván az előbb is azért mondta nekem hogy kapcsolatban akar lenni velem, hogy így rázzon le. Gondolta hazudik én meg lekopok róla. - Öhm, igen. - bököm ki nagy nehezen, ezek után én sem akarom hogy kiderüljön hogy lefeküdtem Harryvel, mert azzal csak magamat hoznám szégyenbe, rajtam röhögnének és ezt nem akarom. - De én...már...megyek is. - hátat fordítok nekik és szinte futva rohanok a kollégium épülete felé. Amikor végre a szobámba érek, megkönnyebbülök hogy Lia nincs itt, így szabadon engedhetem ki a könnyeimet. Hallgatnom kellett volna Noelre, vagy Liara amikor azt mondták hogy Harry nem megbízható, de esküszöm hogy soha nem gondoltam volna hogy képes lesz ezt megtenni velem. A szerelem amit iránta érzek szinte égeti a testem, de most csak azt akarom hogy elmúljon, nem akarom őt szeretni...nem érdemli meg és nem is viszonozza. Az ágyamra vetem magam és zokogok, ez most jól esik, a szívem megkönnyebbül és elmerülhetek az önvádban, az ostobaságom miatt. Azonban nem sokáig lehetek egyedül, mert kopogás hangja tölti be a szobát. Felülök az ágyon de nem felelek, akárki is az jobb ha azt hiszi nincs itt senki, képtelen lennék most vörösre sírt, szemekkel ajtót nyitni. - Flor, tudom hogy bent vagy. - Harry hangjára megrezzenek. - Menj el. - kiáltok ki, de a hangom elcsuklik. - Sírsz? - kérdezi őszinte meglepettséggel. - Nem. - tagadom határozottan. - Engedj be. Kérlek. - halkan beszél. - Nem. - tiltakozok és bízom benne hogy elmegy, de tévedek. A zár kattan és az ajtó kinyílik. Feltörte a zárat, hát persze. Akár bűnöző is lehetne. - Mi a baj? - aggódva néz rám miközben becsukja maga mögött az ajtót. - Még meg mered kérdezni? - fakadok ki ingerülten. - Sejtettem hogy ez lesz. Megbántad igaz? - szomorúan ül le mellém. 

- Tessék? Nem. Nem bántam meg. - zavartan válaszolok neki, hihetetlen hogy azt hiszi megbántam azt ami közöttünk történt. - Akkor mi a baj? - megfogja az egyik kezem de én azonnal elrántom és idegesen állok fel. - Az a bajom Harry hogy hagytam hogy hülyére vegyél. - támadom a szavaimmal amik megdöbbentik. - Miről beszélsz? - kérdez vissza. - Csak haza hoztál? Igaz? A barátaid előtt már ciki kapcsolatban lenni. Igaz? - vonom kérdőre. Azt akarom hogy tudja mennyire megbántott, hogy mennyire fáj az amit tett. - Neked elment az eszed. - ingerülten áll fel és közelebb lép hozzám. - Mit kellett volna mondanom? Talán számoljak be nekik arról ami köztünk történt? Na azzal hoználak igazán szégyenbe, nem igaz? Nem akartam hogy tudják hogy lefeküdtél velem. Miattad nem akartam, mert tudom hogy gúnyolódnának, mert hülye mindegyik. Nekem meg nincs szükségem arra hogy eldicsekedjek veled. A lényeg hogy én tudom hogy az enyém vagy. - mondja határozottan az én szám pedig tátva marad. - Én...- összezavarodva toporgok előtte. - És nem mondhattam hogy járunk vagy valami, amíg veled meg nem beszéltem. Ugye? - dühös, ez tisztán látszik rajta és kezdem azt hinni hogy igaza is van. Nem gondoltam ezt így végig. - Nem vagyok a tiéd. - szólalok meg végre nagy nehezen, szánalmas de csak ennyit tudok kinyögni. - A lényeget megragadtad. - túr a hajába feszülten. - Egyébként meg hiába tagadod, látszik rajtad hogy szerelmes vagy. - teszi hozzá. - Én...nem. - próbálom tagadni. - Ideges vagy, mert félsz hogy megbántalak, mert szeretsz. Utálod Briat és ne tagadd, látom hogy nézel rá, mert féltékeny vagy, azért mert szeretsz. Dühös vagy rám, és azt mondod, nem szeretsz, mikor igazából nagyon is. - áll meg előttem, a tekintetét az enyémbe fúrva. - És tudod mi a helyzet? - két keze közé fogja az arcom. - Én is szeretlek téged. - mondja ki halkan de válaszra már nincs időm, a csókja elnémít, amit viszonozok és egyúttal meg is könnyebbülök, a szívem repes az örömtől, azt mondta szeret és én hiszek neki, hinni akarok...