35. Rész: Now You're Gone

Zene: Tom Walker ft. Zara Larsson - Now You're Gone

~ Florence Mia Collins ~

Miután eltöltöttem Ethanel egy kellemes, baráti délutánt sokkal jobban érzem magam. Már beesteledett és éppen a kollégium bejáratán lépek be miután haza hozott. Igaz a mondás miszerint jó társaságban csak úgy repül az idő és Ethan számomra nagyon jó társaság volt. Sokat beszélgettünk Liaról és persze Harryről is, de az időnk nagy részét szórakozással töltöttük és mostanában nem nevettem annyit mint most vele. A lépcső fokokat lassan szedem és közben azon agyalok hogy mit mondjak Lianak, arról hogy hol voltam. Utálom hogy hazudnom kell neki, mert azt nem árulhatom el neki hogy a szerelmével töltöttem a napom nagy részét, egyrészt mert lehet hogy félre értené, másrészt pedig megígértem Ethanek hogy közöttünk marad minden amit mondott nekem. Az szobám ajtaja előtt megállok és a táskámból előhalászom a kulcsot, de amikor kinyitom az ajtót nagy meglepetés ér. Lia helyett Harryt találom a szobában, amint éppen az ágyamon olvas. - Te mit keresel itt? - kérdezem meglepetten. - Neked is szia. - horkan fel és összecsapja a kezében tartott könyvet majd az asztalra dobja azt. - Szia. Szóval mit keresel itt? - ismétlem meg a kérdésem. - Talán zavarok? Vagy nem látogathatom meg a barátnőmet? - gúnyos hanglejtése elárulja hogy nem békülés céljából van itt. - Nincs kedvem veszekedni. - felsóhajtva dobom a táskám az egyik fotelba. - Hol voltál eddig? - kér számon mintha meg sem hallotta volna a kérésem. - Az nem tartozik rád. - rúgom le magamról a cipőimet, tényleg nem akarok vele vitázni, de tudom hogy elkerülhetetlen. - Szerintem meg igenis rám tartozik. Úgy rohantál végig ma a folyosón mint egy eszelős. Kihez siettél ennyire? - a hangjában ismét féltékenységet fedezek fel és ezzel sikeresen feldühít. - Hagyd már ezt abba! - szólok rá mérgesen. - Emlékeztetlek hogy a te öledben üldögélt múltkor Bria és tegnap te tűntél el, úgy hogy fel sem vetted a telefont. Szóval akinek itt joga lenne féltékenységi jelenetet rendezni az én vagyok, nem te. - okítom ki a valóságról. - Ha egymás szemére akarjuk vetni a bűneinket akkor figyelmeztetnélek hogy te vagy az aki csókolózott a szemem láttára az exével és te vagy az aki ma szintén vele ölelkezett, oh és persze ne felejtsük el azt sem hogy valakihez nagyon siettél ma, annyira hogy az egész napodat vele töltötted, mert lemerem fogadni hogy nem egyedül szórakoztattad magad, este nyolcig. Ugye? - a mondandója végére megemeli a hangját. - Noel csak a barátom. - sóhajtok fel fáradtan, belefáradtam a vitába, kiszívta minden erőmet. - Na persze. - nevet fel gúnyosan. - Azt hiszel amit akarsz, az én lelkiismeretem tiszta. Nem tettem semmi olyat ami miatt jogos lenne a felháborodásod. - közlöm vele egyszerűen. - Akkor mond meg hogy kivel voltál. - követeli miközben közelebb jön hozzám. Látom rajta hogy majd szét veti a düh amiért nem adok választ a kérdésére. - Nem mondhatom el. - hajtom le a fejem, tartom magam az Ethanak tett ígéretemhez. - Miért nem? - kíváncsiskodik továbbra is. - Mert megígértem ennek a valakinek hogy nem árulom el senkinek. - próbálok magyarázatot adni neki úgy hogy a lényeget ne tudja, csak azt hogy bízhat bennem. - Ez őrület! - kiált fel. - A barátnőm vagy. Jogom van tudni hogy kivel töltöd az idődet. - megragadja a kezem de nem fájóan, csak így próbál a közelében tartani. - Sajnálom Harry. Ezt nem mondhatom el. - csóválom a fejem. - Én tudod hol voltam tegnap? És tudod miért nem vettem fel a telefont? - vált hirtelen témát, de tudom hogy csak azért teszi hogy később ezzel vegyen rá arra hogy én is színt valljak. - Hol? - suttogom. - Próbáltam kiszellőztetni a fejem, mert annyira feldühítettél tegnap hogy képtelen voltam higgadtan gondolkodni. Én próbálkozok, kurvára mindent megteszek hogy a kapcsolatunk működjön de te olyan mintha szándékosan szabotálnád ezt az egészet. - elenged és hátrál tőlem pár lépést. - Te is tudod hogy ez nem igaz. Csak az összeköltözés ötlete meglepett és nem is tudom, féltem tőle. - vallom be őszintén. - Mitől félsz? - kérdezi már lágyabb hangon. - Olyan gyorsan történik minden közöttünk, én csak félek hogy az együtt élés csak nyomást gyakorol majd a kapcsolatunkra. - úgy érzem itt az ideje hogy őszintén beszéljek neki az érzéseimről. - Az egyetlen ami nyomást gyakorol a kapcsolatunkra az te vagy. - vádló pillantást vet rám és ezzel eléri hogy megszeppenjek. Szóhoz sem jutok, így ő folytatja. - Titkolózol előttem, hazudsz és Noelel találkozgatsz a hátam mögött. - teszi hozzá ismét ingerült állapotban. - Soha nem hazudtam neked és nem találkozgatok Noelel a hátad mögött. - tagadom, hiszen így is van. - Lefogadom hogy ma is vele voltál. - indulatosan indul meg az ajtó felé. - Harry! - szólok utána mielőtt elmenne. - Van még mit mondanod? - fordul vissza és egyenesen a szemembe néz. 

- Esküszöm hogy nem Noelel voltam. Egy barátnak volt rám szüksége. De többet tényleg nem mondhatok. Kérlek bíz bennem. - szinte könyörgök neki. - Tudni akarom hogy ki az a barát. - követeli. - Nem mondhatom meg. - rázom meg a fejem. - Akkor azt hiszem nincs tovább miről beszélnünk. - közli miközben egyik keze ökölbe szorul. - Ezt hogy érted? - könnyek szöknek a szemembe, pedig nem akarok sírni. - Nincs szükségem titkokkal tarkított kapcsolatra. - mondja halkan. - Szakítasz velem? - kérdezem hitetlenkedve. - Igen. - feleli. - Akkor menj! - üvöltök rá, az érzelmek hirtelen árasztanak el és már nincs erőm visszafolytani a könnyeimet, amik szabadon száguldanak végig az arcomon. - Takarodj! - teszem hozzá teljes torkom szakadtából kiabálva. Valószínüleg ha kívülről látnám magam akkor nem ismernék magamra, még soha nem váltotta ezt ki belőlem senki. Harry az első akinek sikerült. - Ne aggódj már megyek is. - kinyitja az ajtót és kilép rajta, ezzel együtt pedig a kapcsolatunkból is. Amikor elér a felismerés hogy valóban itt hagyott, zokogás rázza meg egész testemet és az ágyamra vetem magam. Tudom hogy én is hibás vagyok abban hogy ez idáig fajult, de azt hiszem Harrynek nagyobb szerepe van a szakításunkban. Nincs benne irántam bizalom, megértés pedig főleg nem és ez fáj a legjobban, na meg persze az hogy ez a hülye szív ami a mellkasomban dobog őrülten szereti őt, pedig talán meg sem érdemli igazán...